A Kr. u. 4. században a körülöttünk lévő világban és a bensőnkben lakozó erőkhöz fűződő kapcsolatunk elkezdett megváltozni. Amikor az e kapcsolatok létét bizonyító szavakat eltávolították az őket egyedül megőrző szövegekből, egyre inkább kezdtünk megfigyelőkként tekinteni önmagunkra, mint olyanokra, akik tétlenül szemlélik a természet csodáit és testük működéseit. Az esszénusokéhoz és az amerikai indiánokéhoz hasonló hagyományok azt sugallják, hogy a világhoz fűződő kapcsolatunk messze túlmutat az egyszerű megfigyelő szerepén, és arra emlékeztetnek bennünket, hogy részei vagyunk mindannak, amit magunk körül látunk. Ebben az ezernyi szállal összekapcsolódó világban lehetetlen passzívan szemlélnünk, amint akár egy levél lehull a fáról, vagy egy hangya futkározik a földön. Maga a megfigyelés ténye az aktív résztvevő szerepkörét rója ki ránk. ...
Az imádság szó használata nélkül, alapvetően különböző nyelvezettel és természetesen kevésbé tudományos megfogalmazásban már a 20. század elején feltűnt a gondolat, az érzelem és az érzés egyesítésének koncepciója, melynek révén az ember betöltheti szíve vágyait. Neville egyik művében olvasható az a felszólítás, mellyel még inkább megerősíti az imádság ötödik módjának – vagyis amikor olybá vesszük, mintha imánk már meg is valósult volna – hasznos voltát: „Elmédben át kell adnod magadat vágyadnak, melyet az új állapot iránti szereteted teljesít be; és így cselekedvén, ezentúl ebben az új állapotban kell élned, nem pedig a régiben.” Bár Neville leírásai azon képességünkről, melynek segítségével megváltoztathatjuk a jövő kimeneteleit, és új lehetőségeket választhatunk életünkben, kétségkívül találók, a 20. század elején élő emberek számára aligha voltak értelmezhetők. Ahogyan ez sokakkal megesett, akik megelőzték korukat, 1972-ben bekövetkezett haláláig Neville műveit is csak szűk körben ismerték.
Az ehhez hasonló értelmezések módot adnak arra, hogy olyan nyelvként és filozófiaként tekinthessünk az imádságra, mely hidat képez a tudomány és a lélek világa között. Míg más filozófiai iskolák egyedi szókinccsel és speciális nyelvezettel fejezik ki magukat, az imádság saját szókincse az érzések szavak nélküli nyelvében jelenik meg. Néha egy gondolat, melyet az egyik nyelven tökéletesen képesek vagyunk értelmezni, egy másik nyelven, melyben nem vagyunk járatosak, vajmi keveset jelent számunkra. Ám a nyelv attól még létezik.
,,...ha valaki azt mondja ennek a hegynek: Kelj fel és ugorjál a tengerbe..., meg lesz néki, amit mondott.” (Márk 11:23).
A hatékony imádság kulcsa a gondolat, az érzés és az érzelem egysége
A béke filozófiáját például oly különböző nyelveken is ki lehet fejezni, mint amilyen a fizikáé, a politikáé vagy akár az imádságé. A fizikában példának okáért a béke legmagasabb fokát úgy lehet leírni, mint a mozgás hiányát egy adott rendszerben. Ebben a nyelvben a béke azt jelenti, hogy a frekvencia, a sebesség és a hullámhossz értékei elérték a nullát, a rendszer nyugalmi állapotban van. A politikában úgy értelmezhetjük a békét, mint az erőszak végét és a háború hiányát. Imádságainkról is gondolkozhatunk hasonló módon.
Az imádság nyelvén a békét voltaképpen egyfajta egyenletként írhatjuk le, mely közelebb hozza az imát korunk tudományához, mint azt bárki hinni merte volna. Imádságunk egyenletének alkotóelemei azonban számok és változók helyett a világos gondolkodás, az érzés és az érzelem. A szabványos matematikai bizonyítás formájában – ha ez és ez a feltétel teljesül, akkor ilyen és ilyen kimenetelre számíthatunk – aktív imánk egyenlete a következőképpen fest:
Ha
gondolat = érzelem = érzés, akkor
világunk tükrözi imádságunk hatását.
Ezen egység megléte esetén belső technikánk erői fókuszálhatók, és rávetíthetők külső világunkra. Amikor imádságunk elemeit összehangoljuk, máris a teremtés szavak nélküli nyelvén beszélünk – azon a nyelven, mely hegyeket mozgat meg, háborúknak vet véget, és daganatokat tüntet el.
Az imádságban az a nagyszerű, hogy nem szükséges pontosan ismernünk működési mechanizmusát ahhoz, hogy hasznunkra fordíthassuk csodálatos hatásait. Ez az egyetemes technika csak annyit kíván meg tőlünk, hogy érzékeljük, érezzük és nyugtázzuk mindazt, amit érzéseink elmondanak nekünk. Imádságaink akkor kelnek életre, ha a szívünkben élő vágy érzésére, nem pedig akkor, ha tudati világunk gondolataira fókuszálunk. ...
A szövegek, melyek a történelmünk hajnalán megfogalmazódott bölcsességet örökítik tovább, elénk tárják e réges- rég elveszett, hatalmas technika finom mozzanatait. Miután meghatározták a gondolat, az érzés és az érzelem elemét, az esszénusok megmutatják, hogyan is olvaszthatjuk össze őket egyetlen, fókuszált szellemi erőkifejtésbe! Rámutatnak egy közös motívumra, mely összekapcsolja a szenvedések végét az imádság elemeinek összehangolásával. Ezt a vezérfonalat az imádság mesterei a saját szavaikkal írják le a legtökéletesebben:
Az Ember Fiának elsőbben tulajdon testében kell törekednie a békére; mert az ő teste miként egy hegyi tó, mely akkor veri vissza a nap sugarát, ha csendes és tiszta. Ha telve van iszappal és kövekkel, semmit sem tükröz.
Eztán az Ember Fiának tulajdon gondolataiban kell törekednie a békére... Nincsen nagyobb erő földön s égen az Ember Fiának gondolatánál. Bár a test szemével láthatatlan, mégis hatalmas ereje van minden egyes gondolatnak, oly ereje, melybe a mennyek is beleremeghetnek.
Eztán az Ember Fiának tulajdon érzéseiben kell törekednie a békére. A szeretet Angyalához fordulunk, hogy lépne be érzéseinkbe és tisztítaná meg azokat. És minden, mi azelőtt türelmetlenség és viszály volt, összhangba és békébe fordul.
Ezeket az útmutatásokat hagyták hátra az esszénusok a jövendő nemzedékek számára. Nem csupán beszámolnak nekünk a lehetőségekről, melyeket az imádság hozhat el életünkbe, hanem ki is tárják előttünk az imádság lehetőségeinek ajtaját, amelyeket a nyugati tudomány „csodákként” skatulyáz be. Mivel tisztában voltak azzal, hogy fejlődésünkben el fogunk jutni egy pontra, amikor megfogan bennünk az igény, hogy újraértelmezzük a technika szerepét világunkban, örökül hagyták nekünk a kulcsot, hogy magának az élet tudományának és rejtélyének segítségével mondhassunk igent az életre. Titkuk nem más, mint a béke ősi kódja. Kifinomult és megtévesztően egyszerű a megoldás, mely szerint imádságunk elveszett módjának hatalma a béke fogalomköréből fakad. ...
„Keresd a béke Angyalát mindenben, ami él, mindenben, amit teszel és minden szóban, amit kiejtesz. Mert a béke a kulcsa minden tudásnak, minden rejtélynek, minden életnek.”
Az egykorú esszénus hagyományok értelmében az angyal szó sokféleképpen fordítható, többek között felsőbb erőkként vagy hatalmasságként is. Ennek értelmében mindazok, akiknek azt sugallja a meggyőződése, hogy az angyal vallásos vagy keresztény fogalom, a kifejezést helyettesíthetik a hatalom vagy erő szavakkal is. Egyértelmű, hogy az imádság adományán alapuló technika felülemelkedik a vallási vagy világi irányultság tényén. Az esszénusok mintha valamiféle univerzális technikáról adnának leírást, melynek egyes részei ötszáz évvel Krisztus előtt alakultak ki. Az esszénusok még az üdvözlés és a búcsúzás pillanatait is lehetőségnek tekintették arra, hogy az életük minden egyes aspektusában megnyilvánuló békét tovább erősítsék világukban. A közösségek fivéreinek és nővéreinek utolsó szavai e világon ezek voltak: „Béke veletek.”
Forrás: Gregg Braden: Tudatos teremtés 90-124. o.
A témához ajánlott: Az ima működésének módja