Az ima revideálása

A Kr. u. 4. században a körülöttünk lévő világban és a bensőnkben lakozó erőkhöz fűződő kapcsolatunk elkezdett megváltozni. Amikor az e kapcsolatok létét bizonyító szavakat eltávolították az őket egyedül megőrző szövegekből, egy­re inkább kezdtünk megfigyelőkként tekinteni önmagunkra, mint olyanokra, akik tétlenül szemlélik a természet csodáit és testük működéseit. Az esszénusokéhoz és az amerikai in­diánokéhoz hasonló hagyományok azt sugallják, hogy a vi­lághoz fűződő kapcsolatunk messze túlmutat az egyszerű megfigyelő szerepén, és arra emlékeztetnek bennünket, hogy részei vagyunk mindannak, amit magunk körül látunk. Eb­ben az ezernyi szállal összekapcsolódó világban lehetetlen passzívan szemlélnünk, amint akár egy levél lehull a fáról, vagy egy hangya futkározik a földön. Maga a megfigyelés ténye az aktív résztvevő szerepkörét rója ki ránk. ...

Az imádság szó használata nélkül, alapvetően különböző nyelvezettel és természetesen kevésbé tudományos megfo­galmazásban már a 20. század elején feltűnt a gondolat, az érzelem és az érzés egyesítésének koncepciója, melynek ré­vén az ember betöltheti szíve vágyait. Neville egyik művében olvasható az a felszólítás, mellyel még inkább megerősíti az imádság ötödik módjának – vagyis amikor olybá vesszük, mintha imánk már meg is valósult volna – hasznos voltát: „Elmédben át kell adnod magadat vágyadnak, melyet az új állapot iránti szereteted teljesít be; és így cselekedvén, ezen­túl ebben az új állapotban kell élned, nem pedig a régiben.” Bár Neville leírásai azon képességünkről, melynek segítségével megváltoztathatjuk a jövő kimeneteleit, és új lehetőségeket választhatunk életünkben, kétségkívül találók, a 20. század elején élő emberek számára aligha voltak értel­mezhetők. Ahogyan ez sokakkal megesett, akik megelőzték korukat, 1972-ben bekövetkezett haláláig Neville műveit is csak szűk körben ismerték.

Az ehhez hasonló értelmezések módot adnak arra, hogy olyan nyelvként és filozófiaként tekinthessünk az imádságra, mely hidat képez a tudomány és a lélek világa között. Míg más filozófiai iskolák egyedi szókinccsel és speciális nyelve­zettel fejezik ki magukat, az imádság saját szókincse az érzé­sek szavak nélküli nyelvében jelenik meg. Néha egy gondo­lat, melyet az egyik nyelven tökéletesen képesek vagyunk értelmezni, egy másik nyelven, melyben nem vagyunk jára­tosak, vajmi keveset jelent számunkra. Ám a nyelv attól még létezik.

,,...ha valaki azt mondja ennek a hegynek: Kelj fel és ugorjál a ten­gerbe..., meg lesz néki, amit mondott.” (Márk 11:23).

A hatékony imád­ság kulcsa a gondolat, az érzés és az érzelem egysége

A béke filozófiáját például oly különböző nyelveken is ki lehet fejezni, mint amilyen a fizikáé, a politikáé vagy akár az imádságé. A fizikában példának okáért a béke legmagasabb fokát úgy lehet leírni, mint a mozgás hiányát egy adott rend­szerben. Ebben a nyelvben a béke azt jelenti, hogy a frek­vencia, a sebesség és a hullámhossz értékei elérték a nullát, a rendszer nyugalmi állapotban van. A politikában úgy ér­telmezhetjük a békét, mint az erőszak végét és a háború hiá­nyát. Imádságainkról is gondolkozhatunk hasonló módon.

Az imádság nyelvén a békét voltaképpen egyfajta egyen­letként írhatjuk le, mely közelebb hozza az imát korunk tu­dományához, mint azt bárki hinni merte volna. Imádságunk egyenletének alkotóelemei azonban számok és változók he­lyett a világos gondolkodás, az érzés és az érzelem. A szab­ványos matematikai bizonyítás formájában – ha ez és ez a feltétel teljesül, akkor ilyen és ilyen kimenetelre számítha­tunk – aktív imánk egyenlete a következőképpen fest:

Ha

gondolat = érzelem = érzés, akkor

világunk tükrözi imádságunk hatását.

Ezen egység megléte esetén belső technikánk erői fóku­szálhatók, és rávetíthetők külső világunkra. Amikor imádsá­gunk elemeit összehangoljuk, máris a teremtés szavak nélküli nyelvén beszélünk – azon a nyelven, mely hegyeket mozgat meg, háborúknak vet véget, és daganatokat tüntet el.

Az imádságban az a nagyszerű, hogy nem szükséges pon­tosan ismernünk működési mechanizmusát ahhoz, hogy hasz­nunkra fordíthassuk csodálatos hatásait. Ez az egyetemes technika csak annyit kíván meg tőlünk, hogy érzékeljük, érezzük és nyugtázzuk mindazt, amit érzéseink elmondanak nekünk. Imádságaink akkor kelnek életre, ha a szívünkben élő vágy érzésére, nem pedig akkor, ha tudati világunk gon­dolataira fókuszálunk. ...

A szövegek, melyek a történelmünk hajnalán megfogal­mazódott bölcsességet örökítik tovább, elénk tárják e réges- rég elveszett, hatalmas technika finom mozzanatait. Miután meghatározták a gondolat, az érzés és az érzelem elemét, az esszénusok megmutatják, hogyan is olvaszthatjuk össze őket egyetlen, fókuszált szellemi erőkifejtésbe! Rámutatnak egy közös motívumra, mely összekapcsolja a szenvedések végét az imádság elemeinek összehangolásával. Ezt a vezérfonalat az imádság mesterei a saját szavaikkal írják le a legtökélete­sebben:

Az Ember Fiának elsőbben tulajdon testében kell törekednie a békére; mert az ő teste miként egy hegyi tó, mely akkor veri vissza a nap sugarát, ha csendes és tiszta. Ha telve van iszap­pal és kövekkel, semmit sem tükröz.

Eztán az Ember Fiának tulajdon gondolataiban kell töre­kednie a békére... Nincsen nagyobb erő földön s égen az Ember Fiának gondolatánál. Bár a test szemével láthatatlan, mégis hatalmas ereje van minden egyes gondolatnak, oly ereje, mely­be a mennyek is beleremeghetnek.

Eztán az Ember Fiának tulajdon érzéseiben kell törekednie a békére. A szeretet Angyalához fordulunk, hogy lépne be ér­zéseinkbe és tisztítaná meg azokat. És minden, mi azelőtt tü­relmetlenség és viszály volt, összhangba és békébe fordul.

Ezeket az útmutatásokat hagy­ták hátra az esszénusok a jövendő nemzedékek számára. Nem csupán beszámolnak nekünk a lehetőségekről, melye­ket az imádság hozhat el életünkbe, hanem ki is tárják előt­tünk az imádság lehetőségeinek ajtaját, amelyeket a nyugati tudomány „csodákként” skatulyáz be. Mivel tisztában vol­tak azzal, hogy fejlődésünkben el fogunk jutni egy pontra, amikor megfogan bennünk az igény, hogy újraértelmezzük a technika szerepét világunkban, örökül hagyták nekünk a kulcsot, hogy magának az élet tudományának és rejtélyének segítségével mondhassunk igent az életre. Titkuk nem más, mint a béke ősi kódja. Kifinomult és megtévesztően egysze­rű a megoldás, mely szerint imádságunk elveszett módjának hatalma a béke fogalomköréből fakad. ...

„Keresd a béke Angyalát mindenben, ami él, mindenben, amit teszel és minden szóban, amit kiejtesz. Mert a béke a kulcsa minden tudásnak, minden rejtélynek, minden életnek.”

Az egykorú esszénus hagyományok értelmében az angyal szó sokféleképpen fordítható, többek között felsőbb erők­ként vagy hatalmasságként is. Ennek értelmében mindazok, akiknek azt sugallja a meggyőződése, hogy az angyal vallá­sos vagy keresztény fogalom, a kifejezést helyettesíthetik a hatalom vagy erő szavakkal is. Egyértelmű, hogy az imádság adományán alapuló technika felülemelkedik a vallási vagy világi irányultság tényén. Az esszénusok mintha valamiféle univerzális technikáról adnának leírást, melynek egyes részei ötszáz évvel Krisztus előtt alakultak ki. Az esszénusok még az üdvözlés és a búcsúzás pillanatait is lehetőségnek tekin­tették arra, hogy az életük minden egyes aspektusában meg­nyilvánuló békét tovább erősítsék világukban. A közösségek fivéreinek és nővéreinek utolsó szavai e világon ezek voltak: „Béke veletek.”

Forrás: Gregg Braden: Tudatos teremtés 90-124. o.

A témához ajánlott: Az ima működésének módja